Ez a mondat örökre az agyamba égett. Ez állt a PIC ajtaja felett. AZ ajtó. Ami zárva volt előttünk minden nap de. 11 óráig. Addig kellett várni, hogy bemehessünk a kisbabánkhoz.
Nem mertem telefonon hívni az osztályt, rettegtem, hogy valami rossz hírt kapok. Szerencsés helyzetben voltam, mert a kezdeti kritikus 2 hétben nekem nem kellett egyedül farkasszemet nézni az ajtóval, ott volt velem a férjem is.
Ott volt, mikor nagy nehezen nyílt az ajtó, de mégsem mehettünk be a szobába, mert épp „beavatkozás” zajlott valamelyik babán.
Így nevezték, ha valamilyen orvosi vizsgálat, vérvétel vagy ki tudja mi zajlott. Nem tudtuk, hogy melyik kicsivel mit csinálnak épp. Próbáltunk belesni, hogy melyik inkubátor körül csoportosulnak a fehér köpenyesek és örültünk, ha nem a miénk körül, ugyanakkor összeszorult a szívünk a sorstárs szülőkért.
Nem voltam egyedül akkor sem, mikor ajtónyitás után szembejött az orvos és megkérdezte, hogy mi vagyunk-e Sára szülei, mert akkor ne menjünk még be, mondania kell valamit. Azt hittem megnyílik a föld, mindig a legrosszabbra készültem. Kiderült, hogy lélegeztető gépre kellett rakni Sárit, már nem volt elég a c-PAP (pozitív légúti nyomás) támogatás. Emlékszem, hogy elsírtam magam és a férjem átölel.
Sára lélegeztető gépen, a keze kikötözve (piszkálta a tubust)
Méltatlanul el vannak hanyagolva az apák, pedig ők szerintem sok szempontból rosszabb helyzetben vannak, mint az anyák. Én „csak” a gyerekemért aggódtam, nekem nem kellett bejárni a munkahelyemre és ott még valami érdemi munkát is végezni. Nekem csak Sárával kellett foglalkozni és azzal, hogy valahogy ép ésszel túlélje a család és megmaradjon egyben. Nekünk sikerült, sajnos nem mindenkinek.
És akkor térjünk vissza az ajtó feletti mondathoz. Anya, apa megérkeztem….anya, én???
Egyáltalán nem éreztem magam anyának. Nem voltam még felkészülve erre a szerepre. Úgy terveztem, hogy a terhességem utolsó hónapját otthon töltöm és majd cuki gyerekdalokat, mondókákat tanulok, olvasgatok erről-arról és készülök a nagy napra.
Nekem ebből semmi nem jutott, álltam az ajtó előtt és néztem a feliratot.
Nem vagyok anya, igazi biztos nem.
Mégis milyen anya az, aki nem ismeri meg a saját gyerekét?
Egyszer átköltöztették Sárit és nem voltam benne biztos, hogy jó helyen keresem, meg kellett néznem az inkubátoron a nevét, hogy tényleg az enyém-e a kisbaba, aki benne fekszik.
Aztán ahogy teltek a napok szép lassan elhittem, hogy mégis csak anya vagyok és lesz baba is, akit hazavigyek.
Eleinte nem is nagyon akartam kötődni, hogy túléljem, ha mégis elveszítjük. A kenguru módszer az, ami segít az ilyen elvetemült gondolatok elűzésében.
22 nap után megölelhettem (közben c-PAP légzéstámogatást kap)
Mikor végre magadon érezheted a babád és még akkor is, hogyha a szék borzasztó kényelmetlen, még ha mozdulni sem mersz, hogy nehogy baja legyen az alig több mint egy kilós törékeny kis testének, még ha gépek csipognak, sípolnak is közben, még ha ömlik rólad a víz a zöld műanyag kórházi köpeny alatt, még ha, még ha, még ha….akkor sem cseréltem volna el azokat a pillanatokat semmiért sem.
22 napot kellett várni az első kenguruzásra, nagyon hosszú volt, de a PIC-en az embernek muszáj mantráznia, hogy türelem, türelem, türelem. Később, ha Sára állapota engedte, naponta lehetett nálunk körülbelül 2 órán keresztül. Először én kaptam meg Sárit, de a következő alkalom már a férjemé volt.
Itt már enyhébb légzéstámogatás is elég Neki
Hálás vagyok, hogy itthon is kezd teret hódítani a családbarát PIC, szerencsére felismerték, hogy a babáknak (is) gyógyszer a bőr-bőr kontaktus a szüleikkel. Ilyenkor egy szál pelusban tették Sárát a csupasz mellkasunkra, így végre igazán közel érezhettük magunkhoz Őt.
Kenguruzások alatt sokat énekeltünk Sárinak. A mai napig a „Kicsi vagyok én” dalt dúdolom neki elalvás előtt és igaz, hogy még nem nagyon beszél, a dal több versszakát is felismerhetően elénekli. Játék közben, ha a babáját altatja, Sára is ezt, élete első dalát dúdolja. Az már biztos, hogy ez örökre a mi dallamunk marad.
Már tudom, hogy nem álmodtam túl nagyot, azzal, hogy novemberig összegyűjtsek fél millió forintot a Koraszülöttekért Országos Egyesülete (Kore) számára, hogy tovább segíthessék a koracsodák gyógyulását.
Igaz, hogy az én kampányom véget ért, de ha úgy érzed, hogy Te is tennél valamit a koraszülöttekért, akik szerintem a legkisebb szuperhősök, akkor eljött a Te időd. Nincs más dolgod, mint az egyesület számlaszámára utalni bármekkora összeget, segíteni fogsz vele.
Ha utalás helyett inkább a bankkártyád használnád, kérlek kattints a TÁMOGASS! feliratra.
Ne feledd, hogy nincs túl pici adomány, csak olyan amit nem ajánlanak fel!
Kore számlaszám:
K&H 10402836-50526555-54691000
IBAN:
HU22 10402836-50526555-54691000
Köszönöm szépen Nektek az eddigi támogatásotokat: RunDom, Tengericsillagok, Transagent Kft., Majó-Petri Georgina, Monok Sára, Csoltó Gábor, Hodula Nándor, Mikus Mariann, Mészáros Évi, Hermesz Klári, Horváth Renáta, Jenei Lilla, Szabó Biczok Klára, Dobos Nikoletta, Szentkúti Eszter, Bisztrai Márton, Hodula Erika, Paprasz Pamela, Hódos Diána, Gregus-Petróczki Dóra, Szántóné Nyiri Katalin, Riba Júlia, Rákóczi Orsolya, Takácsné Barka Dóra, Márton Panka, Bernáth Istvánné, Vincze-Horvát Bea, Rimóczi Ágnes, Merlák Margit, Tóth Jenő Tibor, Báthori Ágnes, Pintér-Szabó Eszter, Vallus Gábor, Dr. Nics-Dán Ninetta, Urbánné Monostori Mária, Agárdi Szilvia, Fülöp Lotti, Harcos-Tóth Andrea Dalma, Sztanojev Milán, Gyarmati Zoltán, dr. Héra Veronika, Balogh Teréz, Hunya Mónika, Lencsés Ágnes, Juhász Ferencné, Kovács-Szigetvári Adrienn, Urbán Barbara, Csergő Zita, Rózsa Bettina, Pintér-Szabó Eszter, Csendesné Pólya Csilla, Magyar Piroska, Dr. Jász Judit, Szélesiné D. Piroska és férje, Farkas Sándor és Farkas Sándorné P. Szilvia, Kovács Ági, Balázs Erika, Nagy Kornél, Tóth Barbi, Müller Vanessa, Kucsera Marcsi, Tóth-Bábi Tímea, Kertész-Szanka Zsófi, Stauth Edit, Faggyas Szabolcs, Nagy Kriszti és nagyon köszönöm a sok anonim támogatónak is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: