Az előző bejegyzésemben írtam arról, hogy miért mertünk bevállalni még egy babavárást az első koraszülésem után, és miért kerültem 28 hetes terhesen kórházba a második babámmal. A történetet innen szeretném folytatni.
Azt hiszem jobb, ha az ember hirtelen kapja rossz hírt, így nem görcsöl előtte rajta hetekig, legalábbis én így vagyok vele.
A kórházba kerülésem napjáig bíztam benne, hogy otthon fogom tölteni az ünnepeket és csak egy egyszerű ellenőrzésre megyek be december 11-én.
Utolsó közös képünk Sárival a kórházba vonulásom előtt
Mikor mondta az orvosom, hogy baj van, bent kell maradjak, nem kezdtem el alkudozni, hogy saját felelősségre inkább otthon fekszem szigorúan, csak annyit kértem, összepakolni és Sárit megölelni engedjen haza. Így is lett és egy órán belül újra a Női klinikán voltam, de akkor már nem egyedül, a férjem elkísért.
Közben telefonáltam anyunak, hogy segítség kell majd, máshogy nem tudtuk volna megoldani Sára napközbeni ellátását (még csak másfél éves volt a történet idején). Azt a luxust pedig nem engedhettük meg magunknak, hogy fizetetlen szabadságra menjen a férjem. Anya csomagolt és bizonytalan időre leköltözött hozzánk.
A klinikán bejelentkezés után ctg vizsgálatra küldtek, a gép rendszeres összehúzódásokat érzékelt, mintha elindult volna a szülés. Ez volt az a pont, ahol logikusan nekem teljesen kétségbe kellett volna esnem, de nem így történt. Azért tudtam nyugodt maradni, mert én nem éreztem semmit. Hiába írta a műszer, hogy fél órás fájásaim vannak, mivel nem éreztem semmit úgy gondoltam, hogy ma aztán végképp nem szülhetek.
Megkaptam az első tüdőérlelőt is, annak azért örültem, biztos, ami biztos alapon. 12 óra kell, hogy hatni tudjon az injekcióban levő szteroid, anno Sára sajnos nem tudta megvárni, hogy hatni tudjon.
A tüdőérlelő mellett infúzióra kötöttek, hogy visszatartsák a megszületni akaró babát. Ez egy elég erős gyógyszerkoktél (görcsoldó, izomlazító kombó), amit úgy állítottak be, hogy nagyon lassan csöpögjön le. Mai napig nem értem, hogy miért egy szülőágyon kaptam helyet az infúziós állványommal, pontosan annak a szülőszobának a szomszédságában, ahol Sári született anno.
Nyilván szem előtt akartak tartani, de azért figyelembe vehették volna azt is, hogy órákig egy szüléshez kialakított alkalmatosságon feküdni senkinek sem kényelmes és lelkileg sem a legjobb módja, hogy megnyugtassuk az anyát. Hogy miért nem fekhettem normál ágyon az rejtély volt számomra, de szép lassan eltelt a délután és az éjszaka is, az infúzió pedig hajnalra lecsöpögött.
Szerencsére mivel bekerülésem előtt és utána sem volt semmiféle fájdalmam sehol, viszonylag nyugodt voltam és próbáltam minél több információhoz jutni az ügyeletes orvostól. Találgatásokba senki nem szeret belemenni, ezért csak azt kértem, hogy mondja meg általában mennyire sikeres az ilyen visszatartás. 1-2 hetet mondott az orvos és megerősítette, hogy szinte biztos, hogy a PIC-re (Koraszülött és Újszülött Intenzív Osztály) fogunk kerülni Tomival is.
Még ez sem ijesztett meg annyira, hiszen sok 28. hétre született babát láttam és arra gondoltam, hogy ha Sári 26 hetesen csodát tudott tenni, akkor menni fog a fiamnak is. Ment is, mert ő a nővérével ellentétben “bennmaradt”.
Reggel átkerültem a terhes patológiára, egy 4 ágyas kórterembe, ahol szigorú fekvést írtak elő. Gyakorlatilag csak enni keltem fel, és hogy a szükségleteim elvégezzem. Illetve, a nap fénypontján, ami délután 4-kor kezdődött. Ekkor jöhetett be Sára látogatni. Külön engedélyt kaptunk, hogy bejöhessen, gyerekek egyébként nem látogathatják a Női Klinikát.
Sokan mondták már nekem, hogy ők biztos nem bírták volna ezt ki. Szerintem ez ostobaság, az ember sokkal, de sokkal többet kibír, mint amit gondolna. Mindig mondtam, hogy ez semmi, ahhoz képest, ha megszületett volna extrém korán Tamás is. Bármeddig és bármennyit feküdtem volna érte.
A napok meglepő, de gyorsan teltek. Kialakult egyfajta börtön rutin és a monotonitás miatt fel sem tűnt igazán, hogy mennyire leépültem közben, csak utólag a fényképeken látom, hogy nem néztem ki valami fényesen. De mit is várhatna az ember, mikor szabad levegőn nem lehettem és a napi 2 szem xanax is elérte, hogy ne tudjak pl. angol regényeket olvasni, így hazaküldtem az becipelt irodalom nagy részét.
A nap mindig „kellemes” hajnali ébresztővel indult, hogy mire a vizitelő orvosok elérik a szobát minden el legyen pakolva, semmi se legyen elöl, ne legyen nyoma annak, hogy ott emberek élnek. A professzori vizit volt a legsúlyosabb, olyankor pl. a tusolás utáni vizes törölközőmet is el kellett csomagolni.
Ha késett a vizit, késett a reggeli is. Na, nem mintha ez engem nagyon megérintett volna. Sokszor épp kekszet/nápolyit/csokit ettem mikor megérkeztek. Szerencsére én a hármas ágy voltam, így mire hozzám jutottak le tudtam nyelni a falatot, a könyvem pedig feltűnés mentesen a takaróm alá bújtattam.
Vizit során derült ki, hogy érdekes lesz-e a délelőtt vagy sem. Lesz-e UH, ctg vagy semmi. Külön öröm volt, ha a saját orvosom vizsgált, mert akkor lehetett mozizni is. Pici monitoron nézhettem a babát és a méretéről is új infót kaphattam.
Vizit után egy fontos esemény jött, a reggeli. Nekem szociális időtöltés volt, hiszen a szobatársakon kívül csak az étkezőben volt esélyem vegyülni a többiekkel. Két ikerterhes anyukával majdnem napra pontosan ugyanannyi időt húztunk le odabent, velük kikerülés után is tartottuk a kapcsolatot.
Reggeli után, ha nem volt vizsgálatom, akkor visszavonultam a szobába feküdni, és sorozatot nézni tableten. Filmeket nem néztem, a gyógyszerek miatt nem bírtam volna ébren maradni. A sorozatokat is időnként újra kellett néznem, mert elaludtam közben, de időm az volt.
Az ebéd szinte mindig csalódás volt, így nagyon rövid idő után átálltunk arra a rendszerre, hogy a délutáni látogatáson hoztak nekem ebédet másnapra. Aki megtehette kijárt ebédelni a közeli menzára, nálam ez az opció nem játszott.
Természetesen a reggelit és a vacsorát is ki kellett egészíteni, hiszen sokszor csak 2 db zsömle és egy pici db margarin volt, attól biztos nagyra nőtt volna a baba. Zöldség meg minek, ugye?
Igyekeztem úgy időzíteni a napközbeni alvásaim, hogy 4 órára toppon legyek, mikor jön be Sári. Nagyon rossz volt, hogy nem emeletem fel, ölelgethetem kedvemre, mert vigyázni kell a hasamra, de örültem annak is, hogy mindennap láthatom.
A legkönnyebbé a helyzet elviselését mégis az tette, hogy nem sírt mikor búcsúzni kellett. Valahogy tudta, hogy másnap újra jön és látni fog. A szívem szakadt volna meg, hogy ha sír elváláskor, de megkönnyítette a dolgom az én hős kislányom.
Miután megszületett Tomi nem jöhetett már be arra az osztályra, anyuval vártak a Klinika előtt, míg Ákos beszalad. Az volt az egyetlen alkalom mikor sírt, ordított. Tudta, hogy bent vagyok és nem értette, hogy miért nem jöhet be. Többet nem is hozták oda a Klinikához, csak akkor egyszer.
Sári bent uzsonnázott, szaladgált, motorozott a folyosón. Mikor már nem bírtam ülni se, annyira feszült a hasam, akkor befeküdt mellém az ágyba és mesét olvastunk. Így ki lehetett bírni a 2 hónapot. Miután hazamentek Sáriék, vacsoráztam, olvastam, sorozatot néztem és legkésőbb 10-kor aludni tértem, a nap végén örültem, hogy még egy nappal tovább bírtuk Tomival.
December 11-én kerültem be, a karácsonyt és az újévet is bent töltöttem. Karácsonykor szinte mindenki hazament saját felelősségre, én nem. Nem akartam, hogy bármi miatt is lelkiismeret furdalásom legyen, úgy, ahogy Sára után volt. Tudtam azt is, hogy nem érezném jól magam, izgulnék és pokol lenne visszamenni a kórházba, így nekem egyszerűbb volt bent maradni.
Kórházi karácsonyfa
Addigra már úgyis megszoktam, hogy a matracom egy OSB lapon pihen, rugózás nincs, és úgy ki van feküdve, hogy ha a szélén az oldalamra feküdtem a hasam kényelmesen belelóg a lyukba.
Reggeli vizetek alatt többször is megkaptam azt a kedves kérdést, hogy minek vagyok bent és meddig maradok. Kb. mintha nyaralás lenne az osztályon eltöltött idő. Nem tudom, hogy csak lusták voltak megnézni a kórlapomat az orvosok, vagy valóban úgy gondolták, hogy egy extrém koraszülés és egy 28 hetes visszatartás után nekem otthon kéne lennem, de ez sem fog kiderülni sose.
A választott orvosom mondta, hogy üzeni a kollégáknak, hogy ha elérjük a 36. hetet hazamegyek. Sajnos ez a bravúr nem sikerült, de a 34. hetet elértük Tamással mikor megszületett. A szülés körüli komplikációk miatt végül tulajdonképpen igaza lett az orvosomnak, mert február 1-én mehettünk haza, mikor 36 hetes lettem volna. Tomi megszületésének egy külön posztot szánok, ahogy az orvosom mondta utólag, az élethez szerencse kell. Neki és így nekünk is szerencsénk volt.
Már tudom, hogy nem álmodtam túl nagyot, azzal, hogy novemberig összegyűjtsek fél millió forintot a Koraszülöttekért Országos Egyesülete (Kore) számára, hogy tovább segíthessék a koracsodák gyógyulását.
Igaz, hogy az én kampányom véget ért, de ha úgy érzed, hogy Te is tennél valamit a koraszülöttekért, akik szerintem a legkisebb szuperhősök, akkor eljött a Te időd. Nincs más dolgod, mint az egyesület számlaszámára utalni bármekkora összeget, segíteni fogsz vele.
Ha utalás helyett inkább a bankkártyád használnád, kérlek kattints a TÁMOGASS! feliratra.
Ne feledd, hogy nincs túl pici adomány, csak olyan amit nem ajánlanak fel!
Kore számlaszám:
K&H 10402836-50526555-54691000
IBAN:
HU22 10402836-50526555-54691000
Köszönöm szépen Nektek az eddigi támogatásotokat: RunDom, Tengericsillagok, Transagent Kft., Majó-Petri Georgina, Monok Sára, Csoltó Gábor, Hodula Nándor, Mikus Mariann, Mészáros Évi, Hermesz Klári, Horváth Renáta, Jenei Lilla, Szabó Biczok Klára, Dobos Nikoletta, Szentkúti Eszter, Bisztrai Márton, Hodula Erika, Paprasz Pamela, Hódos Diána, Gregus-Petróczki Dóra, Szántóné Nyiri Katalin, Riba Júlia, Rákóczi Orsolya, Takácsné Barka Dóra, Márton Panka, Bernáth Istvánné, Vincze-Horvát Bea, Rimóczi Ágnes, Merlák Margit, Tóth Jenő Tibor, Báthori Ágnes, Pintér-Szabó Eszter, Vallus Gábor, Dr. Nics-Dán Ninetta, Urbánné Monostori Mária, Agárdi Szilvia, Fülöp Lotti, Harcos-Tóth Andrea Dalma, Sztanojev Milán, Gyarmati Zoltán, dr. Héra Veronika, Balogh Teréz, Hunya Mónika, Lencsés Ágnes, Juhász Ferencné, Kovács-Szigetvári Adrienn, Urbán Barbara, Csergő Zita, Rózsa Bettina, Pintér-Szabó Eszter, Csendesné Pólya Csilla, Magyar Piroska, Dr. Jász Judit, Szélesiné D. Piroska és férje, Farkas Sándor és Farkas Sándorné P. Szilvia, Kovács Ági, Balázs Erika, Nagy Kornél, Tóth Barbi, Müller Vanessa, Kucsera Marcsi, Tóth-Bábi Tímea, Kertész-Szanka Zsófi, Stauth Edit, Faggyas Szabolcs, Nagy Kriszti és nagyon köszönöm a sok anonim támogatónak is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: