Január 22-én délelőtt ctg-re mentem. Szokásos rutinnak indult, de a gép nyugtalanító értékeket mutatott.
Máskor is volt már ilyen, hogy nem mozgott a baba és ébresztgetni kellett. Én csak akkor kezdtem aggódni, hogy baj van, mikor mondták, hívni kell az orvosom.
Akkor már határozottan aggódtam, mikor láttam az arcát miközben a monitort nézi, majd annyit mondott, hogy muszáj kivenni a babát. Pár telefon és engem már toltak is a műtőbe.
Az orvosom annyit mondott még császár előtt, hogy nincs hely a szegedi PIC-en, így Kecskemét vagy Gyula lesz. Én csak annyit tudtam kinyögni: jaj ne! Közben kattogott az agyam, hogy remélem akkor inkább már Kecskemét, van odavalósi barátnőm, ott könnyebb lenne megoldani a szállás kérdést.
A telefonom a zsebemben volt, mindig játszottam valami bugyuta játékot ctg közben, hogy ne legyen olyan unalmas, így tudtam szólni Ákosnak, jöjjön be, sürgősségi császár lesz!
Vele már csak a műtét után találkoztam. Nem tudom sajnos szülésnek hívni. Nem így terveztem, nem így szerettem volna. Csak annyit éreztem, ahogy rángatják ki belőlem a babát.
Lehunytam a szemem, nem akartam jelen lenni. Valaki megkérdezte, hogy rosszul vagyok-e, gyorsan kinyitottam, mondtam, hogy nem és próbáltam a plafonra fókuszálni.
Megszületett, egy pillanatra láthattam és már vitték is tovább.
Megnyugodtam, mert nagyobb volt, mint remélni mertem volna. Aztán vártam, vártam és igen! Igaz, hogy gyengén, de felsírt. A legszebb hang volt.
Mikor visszajött az orvosom, aki a sok vér miatt konkrétan úgy nézett ki, mint egy hentes, megkérdeztem a súlyát és az Apgar értékeit. 2700g és 7-9-9.
Onnantól kezdve már nem nagyon érdekelt semmi.
Az sem, hogy a műtét során felszakadt egy korábbi heg, ezért a húgyhólyagomat is össze kell varrni, így nyertem egy 8 napos katéteres bulit. Tudtam, hogy Tamással minden rendben lesz.
Ákos mindeközben a folyosón várakozott és senki nem mondott neki semmit, de érzékelte, hogy valami miatt sokáig vagyunk bent a műtőben és halálra aggódta magát miattunk szegény. Később megnézhette Tomit és onnantól kezdve már ő is nagyon boldog volt, hogy sikerült.
Végül nem kellett PIC-re (Koraszülött és Újszülött Intenzív Osztály) vinni Tamást, mert elég nagy és erős baba volt, hogy a Női Klinikán maradhasson.
Én másnap láthattam először, akkor hozták le a posztoperatív osztályra és egy rövid időre mellém tették. Másnak biztosan borzasztó hosszúnak tűnt volna az egynapos várakozás, hogy láthassa újra a babáját, de Sára után megedződtem. Nála 22 napot kellett várni, hogy a karjaimba vehessem, így az hogy már másnap ott feküdt velem egy ágyban a kisfiam csodálatos volt! Nagyon szerencsésnek éreztem magunkat amiért nem választottak szét minket, ő is maradhatott a Női Klinikán.
Az első találkozás (a képet köszönöm egy figyelmes nővérnek)
Két nappal a szülést követően átkerültem a Csecsemős Osztályra, Tamás viszont még maradt a Szülészeti Osztályon, ahol melegebb is volt és jobban is tudtak figyelni rá. Besárgult, így egy napot kék fény alatt „napozott”, de utána már kikerült mellém a szobába.
Négy ágyas szoba volt, pihenni kb. lehetetlen, hiszen valamelyik baba biztosan sír, plusz éjszaka kötelező, hogy égjen a lámpa, így aludni se nagyon tudtam. Öt nap után teljesen kimerültem már. Megviselt a műtét, az hogy katétert kell magammal cipelnem, nem tudok normálisan tisztálkodni, 3 óránként fejni kell és alig alszom.
Egyik este az esélytelenek nyugalmával a sírás küszöbén tántorogtam el a nővérszobába megkérdezni, hogy szabad-e a kettőből valamelyik VIP szoba. Pont pár órával korábban költöztek ki az egyikből, így én azonnal be. Ég és föld volt a különbség! 2 hónap után saját szoba, saját fürdővel. Mennyország! Nem beszélve arról, hogy itt lehet látogatókat fogadni, így végre a férjem is találkozott testközelből a fiával.
Az ébresztőmet beállítottam, hogy mielőtt odaérne a reggeli vizit felkapcsoljam a kislámpát, így végre 5 nap után tudtam normálisan, sötétben aludni. Egyszer a professzor viziten meg is jegyezte, hogy nahát engem minden osztályon látni lehet. Hétfőn még a Terhespatológián, kedden már a Posztoperatív osztályon, szerdán pedig már a Csecsemős osztályon vagyok. Mondtam neki, hogy volt időm bejárni az intézményt.
Annak ellenére, hogy szép nagy súlyú baba volt és a légzésével sem volt semmi baj, azért Tamás másfél hónappal korábban született. Március 8 helyett január 22-én. Az etetés vele sem indult olyan könnyen, de szerencsére nem volt olyan hosszú rémálom, mint Sárinál.
Eleinte túl fáradt és aluszékony volt ahhoz, hogy szoptatni lehessen, vagy akár, hogy cumisüvegből egyen. Ezért svéd itatópohárból táplálták. Amikor megláttam, hogy ez hogy néz ki a gyakorlatban, azt hittem elbőgöm magam. A lúdtömést juttatta eszembe, de tudtam, hogy meg kell csinálnom, mert ha nem megy le az adag a gyerek torkán, akkor nem engednek minket haza.
Naponta kétszer megengedték, hogy szoptassam Tamást, a többi etetés cumisüvegből, ill. ha nagyon fáradt volt Tomi, akkor svéd itatóval valósult meg. Féltem, hogy nála is, mint Sáránál nem fogom tudni majd szoptatni, hanem hónapokig kell majd fejnem, szerencsére itthon 2-3 hét alatt annyira megerősödött, hogy a svéd itatópoharat és a cumisüvegeket is félre lehetett dobni. Már elmúlt egy éves, mikor abbahagytam a szoptatást. Nagy ajándéka volt ez a sorsnak, hogy Sára után, ahol mindent megpróbáltam, mégsem sikerült, Tamást sokáig tudtam szoptatni.
Végül 10 nappal Tomi születését követően engedtek ki minket. Addigra én is megszabadultam a katéteremtől és viszonylag jó állapotban mehettem haza Sárához. Két hétig nem fogadtunk látogatókat, senkit nem akartam látni csak a férjem és a gyerekeim. Hosszú idő volt ez mindenkinek, de ezt is megcsináltuk.
A férjemmel közös megegyezésünk van arról, hogy nem lesz több gyerekünk. Be kell lássam, hogy én anatómiailag alkalmatlan vagyok, hogy kihordjak egy gyereket, így két koraszülés után felelőtlennek tartanám magam, ha belevágnék még egy terességbe. Vagy, ahogy Ákos mondta, kétszer dobtunk hatost, itt kell megállni.
Fotó: Édes Emlék Fotó
Már tudom, hogy nem álmodtam túl nagyot, azzal, hogy novemberig összegyűjtsek fél millió forintot a Koraszülöttekért Országos Egyesülete (Kore) számára, hogy tovább segíthessék a koracsodák gyógyulását.
Igaz, hogy az én kampányom véget ért, de ha úgy érzed, hogy Te is tennél valamit a koraszülöttekért, akik szerintem a legkisebb szuperhősök, akkor eljött a Te időd. Nincs más dolgod, mint az egyesület számlaszámára utalni bármekkora összeget, segíteni fogsz vele.
Ha utalás helyett inkább a bankkártyád használnád, kérlek kattints a TÁMOGASS! feliratra.
Ne feledd, hogy nincs túl pici adomány, csak olyan amit nem ajánlanak fel!
Kore számlaszám:
K&H 10402836-50526555-54691000
IBAN:
HU22 10402836-50526555-54691000
Köszönöm szépen Nektek az eddigi támogatásotokat: RunDom, Tengericsillagok, Transagent Kft., Majó-Petri Georgina, Monok Sára, Csoltó Gábor, Hodula Nándor, Mikus Mariann, Mészáros Évi, Hermesz Klári, Horváth Renáta, Jenei Lilla, Szabó Biczok Klára, Dobos Nikoletta, Szentkúti Eszter, Bisztrai Márton, Hodula Erika, Paprasz Pamela, Hódos Diána, Gregus-Petróczki Dóra, Szántóné Nyiri Katalin, Riba Júlia, Rákóczi Orsolya, Takácsné Barka Dóra, Márton Panka, Bernáth Istvánné, Vincze-Horvát Bea, Rimóczi Ágnes, Merlák Margit, Tóth Jenő Tibor, Báthori Ágnes, Pintér-Szabó Eszter, Vallus Gábor, Dr. Nics-Dán Ninetta, Urbánné Monostori Mária, Agárdi Szilvia, Fülöp Lotti, Harcos-Tóth Andrea Dalma, Sztanojev Milán, Gyarmati Zoltán, dr. Héra Veronika, Balogh Teréz, Hunya Mónika, Lencsés Ágnes, Juhász Ferencné, Kovács-Szigetvári Adrienn, Urbán Barbara, Csergő Zita, Rózsa Bettina, Pintér-Szabó Eszter, Csendesné Pólya Csilla, Magyar Piroska, Dr. Jász Judit, Szélesiné D. Piroska és férje, Farkas Sándor és Farkas Sándorné P. Szilvia, Kovács Ági, Balázs Erika, Nagy Kornél, Tóth Barbi, Müller Vanessa, Kucsera Marcsi, Tóth-Bábi Tímea, Kertész-Szanka Zsófi, Stauth Edit, Faggyas Szabolcs, Nagy Kriszti és nagyon köszönöm a sok anonim támogatónak is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: